A heavy metal rajongói persze a szívükhöz kapnak, de azért nekik is be kell látniuk: sokan még mindig úgy látják, hogy a kemény zenékhez nem kell technikai tudás, legfeljebb precizitás, no meg erős vádlik (hogy az ember csak tapossa, tapossa a lábdobot). Mára sokat javult a helyzet, de azért a világ legjobb dobosait még mindig inkább a dzsessz műfajában keresi a művelt nagyközönség. Ha már rock, akkor a hard és még inkább a progresszív rock. Annak ellenére, hogy ez az általánosan elterjedt nézet, Lars Ulrichot a nagyközönség és az értő elit is a legjobbak között tartja számon. Pedig ő aztán heavy metal-csávó a javából, hiszen zenekara a metal egyik jelképe: a Metallica. Lars úgy tudja megmutatni tehetségét, hogy mindig megmarad a megfelelő helyen, nem tolakszik az előtérbe. Egyaránt otthon van a durvulásban (ami nála sosem puszta püfölés) és a balladákban; sőt, ami talán mindkettőnél nehezebb: a nagy érzelmi hullámzásokat végigjáró epikus dalokban is. Nem csak dobol, a zeneírásból is kiveszi a részét, szervezi a szervezendőket (a dalírástól az üzleti részig mindenben otthon van), és ő a Metallica szóvivője is.

1963. december 26-án született Dánia Gentofte nevű városában. Édesapja, Torben Ulrich egy dzsesszklubot is üzemeltetett, de Dánia-szerte inkább teniszezőként ismerték. Úgy volt, hogy Lars is ezt a sportot űzi majd, ám tízéves korában apukája elvitte élete első koncertjére. A Deep Purple hallatán egy életre eljegyezte magát a zenével, és amikor tizenhárom éves korában nagymamája dobkészletet ajándékozott neki (karácsonyra? szülinapra? nála majdnem ugyanaz...), akkor már az is kiderült, hogy milyen hangszeren fog játszani. Ekkoriban már az okos újságírók által New Wave Of British Heavy Metal (NWOBHM) névre keresztelt mozgalom rajongója; konkrétabban olyan együtteseké, mint Iron Maiden, Diamond Head, Motorhead, Def Leppard.
A család a hetvenes évek végén Newport Beachre költözik Kaliforniába. Megismerkedett a Metal Blade Records vezetőjével, Brian Slagellel, aki szívesen szerződtetett volna bandákat - Ulrich pedig szívesen zenélt volna, csak együttese nem volt. Haverjával, James Hetfielddel már korábban dzsemmelgetett együtt, úgyhogy ő megvolt, a többieket újsághirdetéssel keresték. Kemény zenekart akartak alakítani, nem olyan glam metalt, mint amilyenek akkoriban ellepték Los Angelest.

Mivel most nem a Metallica történetét írom, csak röviden: tagcserék, Cliff Burton basszusgitáros halála, folytatás Jason Newsted-del, majd az ő kilépése (manapság Robert Trujillo tölti be a posztot). Klasszikus albumok (Kill'Em All, Ride the Lightning, Master of Puppets, ...And Justice For All, Metallica - vagyis a Black Album -, Load, ReLoad és most a St. Anger), a thrash metaltól az összetettebb, epikus számok felé tett zenei fejlődés dokumentumai.
Lars magánélete azért nagyobb átalakuláson ment keresztül, mint a Metallica zenéje. Míg korábban ő is a rock'n'roll életforma szerint élt, ma példás családapa (ha mondhatunk ilyet egy olyan férfira, aki ma is rémisztő vicsorgásra képes egy-egy fotózás alkalmából); felesége Skylar, fiai pedig Myles és Layne névre hallgatnak.
Lars, mint arról már esett szó, a Metallica "szóvivője". Egy alkalommal került ebbéli minőségében az érdeklődés kereszttüzébe. Amikor a zenekar értesült arról, hogy a Napster segítségével minden egyes számuk letölthető az internetről, az elsők voltak, akik beperelték a céget. Lars több fórumon is hangot adott nézeteinek, többek között egy amerikai kongresszusi meghallgatáson is, 2000 nyarán. Beszédében (ami elolvasható itt: ) izgalmas érveket hozott fel. Bár sokan azóta utálják szegényt, érveit megcáfolni még a leghevesebb letöltés-párti is csak nehezen tudja. A vita nem lefutott, és érdemes megfontolni Lars Ulrich állításait is. Főként azzal érvelt, hogy minden zeneszámban rengeteg ember munkája van: nem csak a zenészeké, hanem a stúdióban dolgozóké, a kiadó munkatársaié, satöbbi. A lemezipar rengeteg családot tart el, de ennél is fontosabb: aki letölt egy számot, az ezeknek az embereknek a munkáját egyszerűen ellopja. "Aki nem olyan szerencsés, és nincs számítógépe, az egyetlen módon juthat akkora zenegyűjteményhez, mint egy Napster-használó: lopással. Bemegy egy lemezboltba, felmarkol mindent, amit lát, és kisétál. A különbség az, hogy a Napster használata esetén ezt az üzenetet kapja: 'letöltés kész', míg a másik esetben egy másik jól ismert mondatot hallhat: 'le vagy tartóztatva!'" - mondta. (Mókás kitérő: Ulrich a kongresszus előtt felolvasta a Napster honlapjának szigorú szerzőijog-védelmi kitételeit is.)